A minap jártamban-keltemben megakadt a szemem egy lakáson. Pontosabban csak az erkélyre kitett „Eladó” táblán. Semmi szokatlan nincs e jelenségben, hiszen lakások százait árulják ily módon. Mondom, nem lenne ebben semmi pláne, ha csak az nem, hogy hónapok óta szemezek ezzel az egyébként jó környéken árválkodó ingatlannal. De, hogy egy irodakertész miért foglalkozik egy hosszú ideje petrezselymet áruló lakással? A továbbiakban ez is kiderül.
Az ingatlanos szakma régóta ismeri és használja az „előszereteti érték” fogalmát. Az ilyen lakások, házak, nyaralók, bungalók gyakorlatilag eladhatatlanok, lévén a tulaj annyira összenőtt az ingatlannal, hogy ezt a ragaszkodását aztán az árban is érvényesíti. A piaci árnál, sőt, sok esetben a józan ész diktálta ellenértéknél is jóval többre taksálják ezeket az „előszeretettel” megvert otthonokat, így aztán azok sokáig kelletik magukat, míg végül a gazdát a kereslet-kínálat törvénye jobb belátásra nem bírja.
Tanmese felnőtteknek
Az én esetemben – mert sejthető, hogy ezért a példabeszéd – a jelenség az „agyonszeretett”, ám a halál mezsgyéjén egyensúlyozó növényeknél érhető tetten. Ezek azok a – főleg az irodai környezetbe otthonról exportált – virágok, amelyektől a gazdája nem tud és nem is akar megválni. Függetlenül attól, hogy mindenki más vidáman megszabadulna a vizuális környezetszennyezést okozó halálra ítélttől.
Az íróasztal sarkán agonizáló fokföldi ibolya megmentéséért vívott heroikus küzdelem értelmetlen. Még akkor is, ha emlékek fűződnek a csúf kis virághoz. Tapasztalatom szerint a dologba erős érzelmi szálakat beleszövő tulajdonos e tekintetben észérvekkel nehezen győzhető meg. Legfeljebb akkor hallja meg szavam, amikor felteszem a kegyetlen kérdést: vajon a virágboltban is megvásárolná-e ezt, az élete utolsó napjait morzsoló növénykét?
Szeretlek, mert nem öntözlek!
Legtöbbször persze a bűntudat a ludas, hiszen az esetek zömében a túlöntözés miatt adja meg magát a zöld. Unalomig ismert a magyarázat: a vízben tocsogó hajszálgyökerek már nem képesek tápanyag és nedvességfelvevő funkciójukat ellátni. Arra kell tehát sarkallni a növényt, hogy a meglévő, életképes gyökérrészekből növesszen új hajszálgyökereket. Mindezt úgy, hogy közben az életösztöneire játszva száraz kúrán tartjuk az egyedet, hiszen akár egyetlen felesleges csepp is végzetes lehet! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szakmánkban jól ismert az a megrendelői sztereotípia, miszerint az irodakertész nem jól végzi munkáját, mert száraz a virág földje. Mindeközben a növény köszöni, remekül megvan, és harsány zölden integet leveleivel. Nos, melyik a fontosabb: a virágcserép nedvességtartalma, vagy a láthatóan viruló zöldség?)
Virág – könnyes búcsú nélkül
Szóval, értem én a kötődést meg a finoman rezgő érzelmi húrokat, de amikor egy eutanázia után sóvárgó kórót kívánnak a gondjaimra bízni, a „kétszer kettő józansága hull rám” és minden különösebb gyászszertartás nélkül egyszerűen kidobom a selejtes egyedet. Az ilyen tetszhalott növények „defibrillálása” ugyanis rengeteg időt és energiát vesz igénybe – miközben a dolog pozitív kimenetele erősen kétséges…
(Ha felmerül Önben, Kedves Olvasó, hogy mégis mennyi egy növény várható élettartama, ki kell ábrándítanom. Nincs egzakt válasz a kérdésére! Csupán nagy általánosságban lehet meghatározni azt, hogy minél kisebb egy virág, annál esendőbb. A nagyobb, dézsás példányok már csak éveik számából adódóan is egészen strapabírók, így az esetleges költözéseket, változásokat is jobban bírják miniatűr társaiknál.)
Minden jó, ha jó a vége
Persze, az ilyen fentebbi, emóciókkal bőven átitatott történetek azért gyakran végződnek happy enddel. Amikor is a szeretetünkbe belehalt korábbi virág helyett egy új példány érkezik az íróasztal sarkára, a boldog tulajdonos rendszerint sokkal jobban ügyel a helyes növénygondozásra. Már nem locsolja agyon kis védencét, az pedig nagyobb, illatosabb virágokkal vagy dúsabb levélzettel hálálja meg a gondoskodást. És a végén mindenki jól jár.
Legutóbbi hozzászólások