Kezdetben vala a külön kis irodaszobákra bontott munkahely. Majd a nyolcvanas évektől megjelentek az óriási egyterű irodák, napjainkban pedig felütötte a fejét egy újabb trend, megint kisebb egységekre igyekeznek bontani a nagy irodakomplexumokat. Bármely változást is nézzük, mindegyik alapos ráncfelvarrással jár a munkakörnyezet számára. Írásunkban megvizsgáljuk, mit is jelentett/jelent mindez a gyakorlatban!
Egy iroda metamorfózisának többféle oka lehet. A legörvendetesebb talán az, amikor egy kis cég piaci izmosodásának köszönhetően elér egy bizonyos szintet, ahol már snassznak számít a régi, kopottas irodában fogadni az ügyfeleket. Hasonló helyzetben vannak azok a vállalkozások, amelyek már elég jól prosperálnak ahhoz, hogy elegánsabb, nagystílűbb irodára váltsanak – igazolva ezzel fellendülésüket. A sort az igen tehetős, bejáratott brand-del rendelkező vállalatok zárják, amelyeknél a nehezen kivívott gazdasági pozíció már megkövetel egyfajta nívót – az irodaház esetében is. Ezek azok a pénztermelő mamutcégek, amelyeknél presztízskérdés az időközönkénti teljes nagy generállal együtt járó stílusváltás.
Ne tekintsük ezt hivalkodásnak, hiszen ha saját példánkat vesszük alapul, akkor be kell ismernünk: legszívesebben akkor rendezzük át a lakást, vagy akkor fogunk neki a függönyarzenál totális lecserélésének, amikor anyagi helyzetünk érezhetően pozitív tartományba fordul.
Ha pedig történelmi távlatokból nézzük az irodái környezet átalakulását, három nagy korszakot tudunk megkülönböztetni. Eleinte – a kartársak és kartársnők idejében – a három-négyfős irodákban látták (leginkább a szocialista blokk munkahelyeire gondolva) az ötéves tervek teljesülésének netovábbját. A korszellemnek megfelelő bútorzattal berendezett helyiségekben leginkább az otthonról ide mentett növények jelentették a természet közelségét. Tervszerűségről, alaposan átgondolt koncepcióról viszonylag kevés esetben volt szó, a termelékenység javításának mindent felülíró szándéka és a megszokás vezette a tervezők ceruzáját, amikor megálmodták ezeket az irodákat.
A szocialista brigádokon túlmutató közösségi erő idővel egyre nagyobb hangsúlyt kapott, s értelemszerűen ez a dizájnon is rajta hagyta keze nyomát. A munkamegbeszélések zökkenőmentessé tétele, a vállalaton belüli kommunikáció felértékelődése mind az óriási, világos, egyterű irodák megszületésének irányába hatott. E tekintetben az újságok szerkesztőségei voltak a pionírok. Megszülettek a newsroom-ok, amelyekben a privát szférát maximum az íróasztalok közé beállított picinyke paraván volt hivatott biztosítani. Mivel ezeket sok esetben jó nevű tervező csapatok álmodták meg, a tervszerűség részeként imitt-amott már nagyméretű cserepes növények is megjelentek. Az óriási, fa méretű pálmák irodai jelenléte viszont nagy árat követelt a virágok iránt elkötelezett munkavállalóktól, ugyanis a munkaállomások környékéről eltűntek a zöldek. Nagy, fényben úszó, unalmas szürke, fehér vagy nyers színű terek fémjelezték ezt a korszakot.
A közösség és az egyén kapcsolatának újfajta értelmezésére egészen a 2000-es évek elejéig várni kellett. A mindent átható közösségi jelenléttel szemben a vezetők elkezdték értékelni az individuumot, az EMBER-t, a munkavállalói kreativitást. Ez a látásmód pedig csakhamar az irodák szintjén is lecsapódott. Újra felbukkantak a kisebb, kevesebb íróasztal befogadására képes, intimebb, a valódi munkavégzéshez jobban igazodó, gyakran komoly belsőépítészeti és dizájneri bravúrokat felmutató irodák. Ezekben már a növényzet nemcsak egy-egy véletlenül elöl hagyott virágcserép formájában jelent meg, hanem a berendezés szerves részeként. A helyiségekbe belépve érezhető, hogy a belső építészek és lakberendezők ma már nem úgy tekintenek a zöldekre, mint opcionálisan választható látványelemre, hanem mint a teret élhetőbbé tevő, mondjuk ki bátran: elengedhetetlen dekorációs eszközre.
Folytatás:
Nyűgös zöldségek, örök nyertesek
Legutóbbi hozzászólások