A minap egy mediterrán vidékről készült képsorozatot nézegettem. Fehér és terrakotta színű falak, kanyargós, macskaköves utcácskák, kopottságukban is hangulatos kapualjak, zsalugáteres ablakok, apró erkélyek csábítottak délre. A táj mindenhol más és más, csak a színpompás, mindent ellepő, telt virágú leanderek voltak ugyanazok. Lehengerlő piros, lazac- és krémszín orgia volt ez a javából.
Kétségtelen, hogy e kirobbanó dolce vita jól esik a szemnek, hiszen ez maga a testet öltött Mediterráneum. Ám, sokan vannak, akik e túlcsorduló életöröm mellett vagy inkább helyett a szépség szofisztikáltabb módozataira szavaznak. Ők nem tartanak igényt a harsogó színekre, a virágok tobzódására (sőt, hogy őszinték legyünk, gyakran magukra a virágokra sem), beérik a levelek forma és szín gazdagságával. Azoknak, akik növényfronton is a visszafogott, titokzatos eleganciára szavaznak, érdemes megismerkedniük a páfrányok népes és nagy múltú családjával.
Időutazás
Egy szobapáfrányt látva, talán nehezen hihető, hogy ezek a spórások évmilliókkal repítenek vissza minket az időben. Egészen a földtörténeti középkorig, amikor még gigantikus őshüllők mászkáltak az erdőkben, mezőkön vígan legelészve vagy épp egy vígan legelészőt üldözve. Erre az időre tehető a páfrányfélék kialakulása, amelyek alkalmazkodóképességüknek hála túlélték a dinoszauruszok kihalását eredményező kataklizmát.
Ezen a sikeren felbuzdulva aztán a páfrányok nem is fektettek túl nagy energiát saját innovációjukba, lényegében a mai napig a 200-300 millió évvel ezelőtti formájukban láthatjuk őket. Ez a forma azonban igen tetszetős. Olyannyira, hogy a viktoriánus botanikusok például veszélyes expedíciókat szerveztek az esőerdőkbe, hogy különösebbnél különösebb növényfajokat, köztük főként páfrányritkaságokat szerezhessenek be. Mondjuk, a felfedezők számára ez nem volt olyan nagy kihívás – no, persze, nem a beszerzés, hanem a páfrány-szortimentből a leglátványosabbak kiválasztása.
Páfrányok: a növényvilág arisztokratái
A viktoriánus Anglia ízlésvilágához, a sötét, kissé szigorú vonalú bútorokhoz, a tágas terekhez remekül illettek ezek a „botanikai őskövületek”. Egyszerre voltak visszafogottak – már, ami a színválasztásukat illeti – és formailag változatosak. Így aztán csakhamar megkapták a kor legkeresettebb dísznövényei megtisztelő címet.
A páfrányok iránti rajongás odáig terjedt, hogy a megszállott növénybarátok azért, hogy megteremthessék a kedvencük eredeti élőhelyéhez leginkább hasonló körülményeket, ötvös remekeknek beillő díszes páfrányvitrineket vásároltak. Páfrányt tartani költséges dolog volt akkoriban, így a jómód egyik státusszimbólumává vált e növény (de még inkább a több növény) birtoklása.
Ma már nem kell főúri szalonokat vagy előkelő szállodát üzemeltetni ahhoz, hogy a mi erdei pajzsikánk valamelyik távoli kuzinjában gyönyörködhessünk. A rokonság igen népes, lévén a teljes páfrány-divízió 200 nemzetséget és mintegy 9000 fajt ölel fel. Biztosan találunk közöttük az ízlésünknek megfelelőt.
A cserepes impresszionista festmény
Nézzük csak meg az egyik legszebb fajtát, a vénuszfodorkát (Adiantum)! Ez a növényke olyan, mint egy cserépbe ültetett impresszionista festmény. Ő az élő cáfolat arra, hogy a levélzöldek unalmasak, ugyanis a filigrán, sötétbarna levélnyélen üldögélő levelei – amelyek távolabbról megannyi pöttynek tűnnek – a sárgástól a sötétzöldig terjedő színtartomány valamennyi árnyalatában játszanak. Páratlan szépségére kényesen vigyáz, és nem kevesebbet vár el tőlünk is. Ne tegyük ki tehát huzatnak, tűző napsütésnek és gondoskodjunk az állandó szobahőmérsékletről, párásításról.
A zöld agancstól a drapériáig
A leginkább egy abszurd, zöld dámszarvasra emlékeztető szarvasagancspáfrány (Platycerium) valódi kuriózum. Különleges levelei akkor érvényesülnek igazán, ha önmagában, egy ámpolnába ültetve mutathatja meg szokatlan szépségét. Nemzetségének többi tagjához hasonlóan ez az egyed sem szívleli a verőfényt, jobban kedveli a világos vagy félárnyékos tenyészhelyet. Hálás az állandó 20 fok körüli hőmérsékletért, de télen beéri némileg hűvösebbel is.
(S hogy ezen a ponton egy rövid időre visszakanyarodjak az angol botanikusokhoz, nem hagyhatom szó nélkül a Platycerium angloese nevű fajt, amely szintén a britekről kapta nevét, s amely ugyancsak szarvasagancspáfrány-félékhez tartozik, mégsem tűnik fel elsőre a rokonság. Óriási, tagolatlan levelei olyanok, mintha csak egy festő műtermében művészi módon leterített drapériát látnánk.)
A portörölgetés megszállottjainak ugyanakkor nem javaslom ezt a növényt, mivel a ronggyal könnyen megsemmisíthetjük a levél bársonyosságát adó bevonatot. Helyette, ha már mindenképpen tisztítani kell, alaposan zuhanyozzuk le langyos vízzel!
Szólóban az igazi!
A végére hagyott szobapáfrány (Nephrolepsis exaltata) talán a kereskedelemben kapható páfrányfélék közül a legismertebb és legnépszerűbb. Finom vonalú, dúsan leomló levélzetével egyaránt dísze lehet a klasszikus polgári, vagy a minimalista enteriőröknek. A kimunkált részletek éppúgy jól állnak neki, mint a rusztikusabb környezet. Az idősebb példányok – különösen, ha megfelelő körülményeket biztosítunk számukra – terebélyesre nőhetnek, ne zsúfoljuk hát egy halom más zöld közé! A legjobban szoliter növényként érvényesül királynői szépségük.
Impozáns, tágas terekben egy megfelelő szélességű márvány lépcsőkorlát nem is kaphatna szebb ékszert, mint egy dús levelű, smaragdzöld energiabomba. És amikor megállunk egy pillanatra gyönyörködni a látványban, ugyan kinek jut majd eszébe a mediterrán leander-parádé?
Legutóbbi hozzászólások