Cserepes Alien-ek már pedig nincsenek!

Bár a megszállott növénybarátokat már a címbeli felütéssel is minden bizonnyal sikerül megbotránkoztatnom, mégis le kell szögeznem: az irodai cserepesek élete – minden híresztelés dacára – nem végtelen. És ezen változtatni sajnos annak ellenére sem vagyunk képesek, ha a munkahelyi legendárium harminc- negyvenéves növénymatuzsálemekről is tud, legfeljebb virágaink életciklusának meghosszabbításáért tehetünk – nem is keveset.

A hivatásos irodakertészt – jelesül engem – akkor kerülget a guta, amikor olyan „Hudini növénnyel” találkozom, amelyik magasról tesz arra, hol kéne magát jól éreznie. Az ilyen fotoszintetizáló Alien-ek alig-alig öntözve is felettébb virulensek, mit sem tudva az ideális életkörülmények mibenlétéről. (Láttam már arra is példát, hogy egy közismerten páraigényes páfrány kis túlzással Kalahári–sivatagi körülmények között élt, és ennek ellenére nagyszerűen nézett ki.)

Hogy miért van ez, ne kérdjék tőlem! S mivel a flóra ezen egyedeinek életben maradása még előttem is titok, jó szívvel azt sem ajánlhatom, hogy teszteljük fényigényes növényünket, és rejtsük el egy sötét sarokban, vagy kifejezetten vízigényes virágunkat „nevelési célzattal” kéthetes száraz kúrára fogjuk. A „ridegtartás” eredménye ugyanis mindkét esetben borítékolható.

És – hogy ne csak fortélyaimba, de szakmai korlátaimba is beavassam Önöket – arra sem tudom a választ, hogy egy 10-15 darabos beültetett növénycsoport esetében miért „halhat meg” 2-3 életerős virág, miközben a többség vígan zöldell. Talán az ő alkalmazkodóképességük – nem ismerve jó öreg Darwinunk evolúciós elméletét – jócskán alatta marad az üvegház és a végleges lakóhely közötti átmenetet zökkenőmentesen viselő társaikénak. Messzemenő következtetéseket tehát egy-egy zöld lakótársunk látszólag ok nélküli elhalálozásából nem célszerű levonni.

Az viszont nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ha az örök életet elixírjével nem is locsolgathatjuk minden nap kedvenceinket, sokat tehetünk értük. Mindenekelőtt azt, hogy a lehetőségekhez képest a legmegfelelőbb körülményeket biztosítjuk számukra, ennek pedig legfontosabb eleme – a szükséges fény- és tápanyag mennyiségen túl – minden esetben az optimálisnál egy cseppel sem több vízmennyiség adagolása, megfejelve mindezt azzal, hogy két locsolókannás akció között kifejezetten jót tesz nekik, ha földjüket hagyjuk egy kicsikét kiszáradni.

Az öntözés ugyanis egy kommunikációs forma köztünk és néma munkatársunk között. Amennyiben sérül az információáramlás, vagyis félreértjük a levélkókadásban megtestesülő felénk küldött jeleket, igyekszünk újra, immáron sokadjára felvenni a társalgás fonalát – esetünkben az öntözőkannát. Azt, hogy ez mit eredményez, nem részletezem, korábban ennek egy teljes cikket szántam. Aki lemaradt róla, ide kattintva elolvashatja: Növénygondozás naptármódszerrel

Ellenben, ha cserepesünk minden szakszerű gondoskodásunk ellenére sem mutat növényhez méltó életjeleket, elegánsan szabaduljunk meg tőle! Hacsak nem valami személyes ok miatt ragaszkodunk hervadó „zöldségünkhöz”, hogy stílszerűek legyünk: „váljunk el egymástól, mint ágtól a levél!” Egy erőteljes, egészséges, a gondoskodásunkat megháláló növény látványa mindenképp visszahozza majd önbizalmunkat!