Kezdő háziasszonyok rémálma a receptekben a „végy egy csipet sót!” vagy a „futtasd meg egy leheletnyi olajon” tartalmú mondat. Mert, hogy honnan is tudhatná egy lelkes amatőr, mennyi a csipet, vagy épp hány decinek felel meg a leheletnyi? Ugyanígy járunk, ha felcsapunk egy növénygondozási szakkönyvet a „locsolási tudnivalók” fejezetnél.
Csak ritkán öntözzük meg! Kevés vizet kapjon, de azt rendszeresen! – áll a legtöbb témába vágó kötetben. Hogy milyen relációban tekinthető soknak vagy kevésnek az öntözővíz, és a rendszeresség vajon milyen időközönkénti locsolókannás beavatkozást takar, azt viszont a szerző a legtöbb esetben az olvasó fantáziájára bízza.
Támpontként az sem segít, ha megnézzük a cserép űrtartalmát. Ugyanis nem tudunk olyan egységes mértékrendszert meghatározni, amellyel kiszámítható lenne, hogy adott cserépméret mennyi vizet igényel. A dolog ennél sajnos jóval bonyolultabb.
A profik persze tudják! Ők „ráérzésre” locsolnak. De mit tegyen az, aki idevágó szakértelméről maximum annyit mondhat el, hogy műkedvelő botanikus? Nos, esetükben sincs minden veszve! A méricskélések helyett empirikus úton végezhetnek vizsgálatokat az öntözés szükségességét illetően. A roppant tudományos megnevezés lényege, hogy nyúljunk bele a cserépbe, és ha a virág földjét ujjainkkal száraznak érezzük, adjunk neki vizet. Egészen addig öntözzük, amíg irodai növényünk földje át nem nedvesedik. (Nem tocsogósan, csak érezhetően nedvesen!) Hogy a vizet alulról vagy felülről kapja-e zöldünk (néhány erre érzékeny fajt kivéve), az szinte teljesen mindegy. A legfontosabb, hogy ezek után egy hétig, tíz napig ne vegyünk locsolókannát a kezünkbe!
Az előírt öntözési moratórium vége felé természetes, hogy növényeink kissé fáradtnak tűnnek, de amint megkapják vízadagjukat, visszanyerik üdeségüket. És éppen ez okozza a szeretetből agyonöntözők legnagyobb problémáját is. Ugyanis, a túlzásba vitt locsolásra az előbb említetthez hasonló tünetekkel reagálnak virágaink. Fuldokló gyökereik miatt előbb csak hervadoznak, később leveleiket, virágaikat hullajtva lassú agóniába kezdenek, amit „éber gazdájuk” ismételt vízadaggal próbál gyógyítani. Érthető, hogy ebben az esetben nagyon nem működik a kutyaharapást szőrével módszer, azaz csak a túlöntözött cserepes halálát siettetjük, amennyiben tovább áztatjuk.
Ha merő jóindulatból mégis elkövettük ezt az irodai növényünkre nézve csaknem végzetes hibát, talán még megmenthető szeretett virágunk. Ez esetben zöld társbérlőnket sürgősen tegyük az ablak közelébe, napos helyre száradni, intenzívebben párologtatni. Amennyiben túlélte „szeretetrohamunkat” és ismét vállalható formáját kezdi mutatni, hagyjuk békén néhány napig. Higgyük el: most fogja csak igazán úgy érezni, hogy törődünk vele!
Legutóbbi hozzászólások