Néhány évvel ezelőtt – meg emlékeim szerint sok-sok évvel ezelőtt is, úgy a 70-es évek derekán – végigsöpört a női gardróbokon a telitalpú cipőőrület. A hölgyek pedig – hallgatva a divat parancsára – magukra öltötték ezeket a trampli, lábbeli-szörnyetegeket, amelyek – ennyi idő távlatából bátran kijelenthetjük – minden szépséges női lábat formátlan patává silányítottak. Mégis, boldog-boldogtalan áldozott a divat oltárán, mert kell az új, a szokatlan.
Hogy hogy kerül a csizma az asztalra? Pontosabban miért mondok irodakertészként én véleményt egy tiszavirág életű cipőviseletről? Nos, erre a minap a médiában nagy visszhangot kapott két, szakmámba vágó újítás ad okot.
Planktonfényben fürödve
Az első mindjárt a világító virágokat piacra dobó magyar és japán vállalkozás újítása. Bár látszatra mindkét csoport cserepes szentjánosbogarakból kíván meggazdagodni, a két technológia között óriási különbség van. A honi kutatók által kifejlesztett metódus, állításuk szerint 100%-ban növényi alapú anyagokra épít, környezetbarát és génmanipulációtól mentes. Az egyelőre érthetően üzleti titokként kezelt eljárással a vágott és a cserepes növény egyaránt világítóvá tehető. De, tegyük is gyorsan hozzá, hogy azért éjszakai irányfénynek nem alkalmasak ezek a fluoreszkáló zöldek, lévén inkább csak halvány derengésre, mintsem fényforrásként történő működtetésre képesek – és ez a tulajdonságuk is csak időleges.
A japán kutatók Kickstarter-re (egy ötlet piaci bevezetéséhez pénzt gyűjtő közösségi oldalra) feltett találmánya viszont egészen máshonnan közelít a problémához. Be kell, hogy valljam, ennek sem látom sokkal több értelmét, mint a magyar verziónak. Itt már maguk a növények – jelen esetben egyelőre még csak a Toreniák – bocsátanak ki gyenge sárgás-zöld fényt egy óceáni plankton jóvoltából. A technológia természetesen itt is hétpecsétes titok, de az már nem, hogy ehhez speciális hullámhosszú fényre van szükség.
Induljon a bonsai!
Japánban évezredes hagyománya van a kertművészetnek, a botanikának. Nincs is mit csodálkozni hát azon, hogy az előbbiekben említett „az elemlámpa és egy kékvirágú, egynyári növény nászából született mutáns” mellett új módszerek is megmozgatták a kutatók fantáziáját. Igaz, a lebegő bonsaiok esetében nem vagyok biztos abban, hogy a kertészek vagy a lebegést valamiféle elektromágnessel elérő fizikusok vitték-e a prímet, de az kétségtelen, hogy a végeredmény látványosra sikeredett.
A találmány lényege, hogy a pici, cserepes bonsait valamiféle mágneses alátét fölé helyezik a levegőbe, amitől az szolid levitálásba kezd. A látvány ennyi: a törpe növényke forog a semmiben…
Cserepes apróságok
A lebegő miniatűröknél nekem lényegesen izgalmasabb téma magának a bonsainak az előállítása, amellyel – mondanom sem kell – szintén a távol-keleten próbálkoztak először.
Kezdetben a bonsaiokkal való kapcsolatom nem volt épp felhőtlen, magam is azokkal értettem egyet, akik akár a kültéri, akár a beltéri törpefácskák előállításában elsősorban a növények sanyargatását látták. Arra, hogy az eljárás mögött filozófia és irdatlan sok munka van, csak jóval később, egy bonsai kiállításon, majd a bonsaiokkal való foglalatoskodásom során jöttem rá.
A látványos apróságoknak népes „fanklubja” van. A nemesítők művészi szintre emelték a normál méretű fák, cserjék „zanzásítását”. (Bonsait lényegében a succulensek kivételével bármilyen növényből előállíthatunk, de a legnagyobb sikerre a fásszárúak esetében számíthatunk.) A gyakran évekig, évtizedekig nevelt, formára igazított bonsaiok aztán igazi értéket képviselnek, ennek megfelelően meglehetősen drágák!
A traktorkerék alól az íróasztalra
A virágkereskedésekben kapható fajták azonban nem ilyen technológiával készülnek, hiszen a méregdrága portékára itthon viszonylag csekély lenne a fizetőképes kereslet, másrészt időtakarékosabb megoldás, ha egyszerű ék oltással állítják elő a kívánt típust. Nem ritka, hogy azok a kertészek, akik az ilyen „álbonsaiok” nevelésére szakosodnak, sokszor faiskolákban keresik az „alapanyagot”, azokat a kis meggyötört egyedeket, amelyek például élve úszták meg a több tonnás traktorral való testközeli találkozásukat. A kis „survivereket” aztán egy nemes növény oltványaival teszik bonsaijá. Ezzel a módszerrel olcsóbb és nem utolsó sorban házilagosan is fenntarthatóbb növények hozhatók létre.
Az így – bár a klasszikus bonsaioknál gyorsabban és költséghatékonyabban, de mégis rengeteg munkával – előállított növénykék végül az irodai íróasztalon töltik be valódi funkciójukat. Szemet gyönyörködtetnek, egy távoli kultúra értékrendszerét közvetítik felénk és valami egészen különleges nyugalmat árasztanak.
Még akkor is, ha eszük ágában sincs világítani és lebegni…
Legutóbbi hozzászólások